Valamelyik téli délelőttön az anatómiai intézet
igazgatójának első asszisztense egy embert jelentett be, aki sürgősen
akart beszélni a méltóságos úrral.
Az igazgató kiüzent, hogy csak pár percig fogadhatja,
mert előadást kell tartania. Tényleg, a tanterem zsongott már az
orvosnövendékektől.
A látogató magas, jól öltözött, sápadt ember,
belépett, mélyen meghajtotta magát, és az izgatottságtól csaknem
hadarva, beszédbe fogott. Simára borotvált arcáról azt hihette volna az
ember, hogy nem is magyar, pedig tiszta kiejtéssel beszélt. Erősen
rövidlátó szemei előtt fekete keretű csíptetőt viselt.
- Bocsánatot kérek, méltóságos uram, hogy háborgatom,
de a dolog annyira sürgős, legalábbis nekem. A nevem Gyetvás Pál,
mérnök vagyok, és tegnap érkeztem Amerikából. Mikor leszálltam a
vonatról, az édesanyám azzal fogadott, hogy az apám már nem él. A
halálát jelentő levelet azon a napon kellett volna megkapnom, amikor
hajóra szálltam, hogy hazajöjjek... Szóval megtudtam, hogy az apám
kétségtelenül meghalt, mégpedig a klinikán. Az anyám, aki nagy nyomorban
élt, mikor hazajöttem, nem tudta eltemettetni. Szóval otthagyta az apám
hulláját, mert azzal bíztatták, hogy a klinika eltemeti. Most én
utánanéztem a dolognak, és tegnap megtudtam, hogy ide, az anatómiai
intézetbe szállították a hulláját, hogy rajta az orvosnövendékek
tanuljanak. Azt is megtudtam, hogy csak akkor temetik el a hullákat, ha
már egészen apróra fölaprították, s akkor ezeket a cafatokat
összekeverve koporsóba teszik. Azt szeretném már tudni, hogy ilyen sors
érte-e az apámat, vagy amint a szolga bíztatott: talán a csontjait
kifőzték, és csontvázzá állították össze... Ezt szeretném tudni, és
kérem a méltóságos igazgató urat, hogyha így áll a dolog, akkor
méltóztassék nekem kiadni a csontvázat vagy a koponyát, de az egész
csontvázat inkább, hogy eltemethessem... Szóval, esedezem, igazgató úr,
méltóztassék megnézetni, megvan-e az apám csontváza talán, a szolga azt
mondta, hogy e célra a szép, erős csontú hullákat szokták kiválogatni,
az én apámnak pedig hatalmas csontjai voltak, s olyan magas volt, mint
én... És az intézet költségeit megtérítem...
Az igazgató e hosszú és izgatott beszéd alatt
nyugodtan simogatta a szakállát, majd csöndesen és igen lassan beszélve
megszólalt:
- Hát kérem, én megnézhetem, hogy hívták, kérem, az apját?
- Gyetvás Pálnak, mint engem.
- Az intézet ugyan nem ad ki hullákat... de ha a
csontváz megvan: talán még a főzőpincében, vagy esetleg már össze is
állítva, nem vonakodom, és az úrnak ki fogom adatni.
Az igazgató csöngetett. Egy fehér kabátos asszisztens jelent meg.
- Kérem szépen, doktor úr - szólott az igazgató -
nézesse meg, a múlt hónapban vagy az azelőttiben dolgoztak-e föl Gyetvás
Pál nevű hullát, s ha igen, készítettünk-e belőle előadási csontvázat.
Az asszisztens elsietett, a tudós pedig hellyel kínálta meg különös vendégét.
Öt percnyi néma várakozás után, mely idő alatt a
vendég idegesen rázogatta a térdeit, a tanár pedig zsebredugott kezekkel
az esős utcára bámult ki - berontott az asszisztens.
- A hulla, kérem, megvan a jegyzékben, a
belgyógyászatiról kaptuk. Nálunk lett boncolva a "Cé"-ben.
Harmadéveseknek adtam, mert szép volt a skeletje; a múlt héten
maceráltattam Mátyással, és tegnapelőtt állították össze. Igen jól
sikerült; boncterembe tétettük be - amint méltóztatott mondani - mert az
elsőévesek a múlt hónapban eltörték az egyik bonctermi csontvázat.
A jövevény valami hirtelen görcsös taglejtést tett. A
professzor pedig az előbbihez tökéletesen hasonló lassúsággal ismét
megszólalt:
- Kérem akkor a doktor urat, hogy adassa ki ennek az
úrnak a kérdéses csontvázat. Majd lesz szíves, kérem, a költségeket a
kezeimhez lefizetni, mennyi is, doktor úr? - ugyebár, egy hullamacerálás
és összeállítás harmincöt korona.
Az ember gyorsan kivette az erszényét, és gyorsan
fizetett. Miközben már kevésbé izgatottan, sőt bizonyos vidám
megkönnyebbüléssel így szólt:
- Tessék, méltóságos úr, köszönöm a szívességét, bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam. Ajánlom magam.
A mérnököt a boncterembe vezették, ahol az egyik
sarokban ott állt a "kérdéses" csontváz. Hatalmas, erős csontú, gyönyörű
koponyájú, porcelánfehérre főzött skeletum.
Az idegen egy ideig csodálkozva nézett rá. Valószínű,
hogy csontvázat még nem is látott. Körülnézte elölről-hátulról,
megforgatta az állványán, végigsiklottak ujjai a bordáin, megtapogatta a
rugókat, amelyek az állkapcsot kötötték a fejhez, azután gyámoltalanul
nézett a szolgára és az asszisztensére.
Az asszisztens dícsérni kezdte a koponyát, mire az
idegen hirtelen kíváncsi lett az anatómiai tanulságokra. De a
fehérkabátos ember hamarosan elbúcsúzott, mert az előadáson volt dolga.
Az öreg szolga úgy érezte, hogy vígasztalni kell. A tudományát szedte elő.
- Ilyen gyönyörű skelettel, kérem, már régen nem
találkozott; mondta is Gyuri, aki a II. számú anatómiába van; ezt a
hullát, Mátyás bácsi, szeretném elvinni maguktól.
Az idegen lehorgasztotta a fejét, és lóbálni kezdte a
csontváz lábát. Az csörögve lengett ide-oda. Majd a szemüregekbe nézett
sokáig, kezdte rágni az ajkát.
Az öreg cinikus Mátyás, aki harminc esztendeje
dobálta ide-oda a hullákat, mást se tett, jól látta, hogy az úrnak
könnyezik a szeme, és ő maga is kötelességszerűen elérzékenyült:
- Talán valami rokona tetszett lenni a nagyságos úrnak?
- Az édesapám volt!
- Az apja. Hm, hm. Hát bizony... - Erre azután elhallgatott. Egy ideig csöndben állottak ott, a csontvázra nézve.
A csontváz fia néhány pillanatig azt hitte, hogy
mondania kell valamit, azt hitte, hogy azt a különös kevert gondolat- és
érzelemvihart, melyet a lelkében készülődni érzett, ki kell engednie.
De a vihar, mielőtt jött volna, elsimult a tiszta,
fehér porcelánoktól csillogó boncteremben; a bánat, a halál fájdalma
elillant, és fölolvadt a nagy ablakok világosságában. A mérnök, mintha
egyszerre csak meggondolta volna magát, megfogta a csontvázat az állvány
vasrúdjánál, és cipelni kezdte az ajtó felé. Elszántan sietett előre
furcsa terhével, miközben szemeit lesütötte, mintha pirult volna az
édesapja miatt.
Keresztülment a nagy folyosón, és még néhány elkésett
orvosnövendék látta, amint viszi a csontvázat, melynek kezei, lábai
valami különös táncot jártak, amint a borotvált arcú ember ügyetlenül
magához ölelte. A fiú az apját.
