A múltkori gondolatmenetemet kell folytatnom - a körülmények, történések nem akarják hagyni, hogy csillapodjon a kedélyem, ha kilépek az utcára. Csokorba szedtem, mik számomra a legidegesítőbb dolgok, amelyekkel embertársaim dobják fel mindennapjaimat...
Először is: bizonyos embertípus valamiért - talán a génjeikbe van kódolva, nem tudom, de - azt hiszi, hogy egyedül van a világon. Eszébe sem jut, hogy más is létezik, akire tekintettel kellene lennie. Vagy lehetne. De legalábbis megpróbálhatná. Vagy néha... Egy picit... Légyszi... De hová is gondolok. Persze, merjünk nagyot álmodni. De ennyire?
Szóval vannak ők. Mennek a szép széles járdán, majd egy szűkületnél szembetalálkoznak egy ismerősükkel - minden esetben nagyon és hangos örülnek egymásnak. És mit tesz a józan paraszti eszével a szerencsétlen? Hát persze! Ott marad, a szűk rész közepén, nehogy valaki más is elférjen mellette - és még percekig locsog.
Aztán ott van a másik példány, aki a metró mozgólépcsőjén biztos, hogy a bal oldalra áll, miközben mindenki más jobbra tart. És akkor bőröndjei vannak, hogy nem lehet kikerülni, egyszerűen képtelenség. És mikor máskor történne ez - mindig? Amikor elaludtál, rohansz és baromi fontos lenne. És jé! Persze, hogy épp elment egy metró az orrod előtt! Köszönd meg neki, aki nyugodtan felszáll a másik irányba, mert ő elérte, amit akart.
Meg ott van a busz is. Az emberek valamiért a buszon szeretnek legjobban úgy zenét hallgatni, hogy attól még a többi utas is megsüketül. De persze a kedves embertárs ezt pont magasról... És én is pont magasról a dupstepet. Ahelyett, hogy venne az istenbarma egy olyan fülest, amit felnyomhat a dobhártyájáig, üvöltethet maxon és mégse hallja senki. Nem is olyan drága pedig...
És ott vannak az öreg nénik, a részeg úriemberek és - a kedvenceim - a tinik. Elképesztően hangosak. Mármint valóban: hogy a fenébe tudnak így kiabálni a 6-os villamoson hogy még akkor is hallom, ha én nyomom az agyamig a fülhallgatót? És különben is: senkit nem érdekel, hogy kinek milyen drága gyógyszert írt fel már megint az orvos, se a vég nélküli káromkodás, a tiniszerelem mély lelki traumái és a vihogások meg aztán végképp nem.
Persze vannak még hasonló fajták, de őket már csak ínyenceknek ajánlom: a vásárló, aki nem tudja, hol a sor vége, és teljesen természetesen beáll legelőre; a már kortalanná vált nénike, aki - ha átadod a helyed vagy ha leül melléd - mindenáron erőlteti a beszélgetést, ha nem megy, akkor egyszerűen monologizál; a járókelők, akik kikerülhetetlenül széltében-hosszában toporognak előtted a járdán és az öregek általában, akik előszeretettel kiabálnak felháborodásukban, ha valami nem úgy történik, ahogy azt ők elvárnák, mert koruk alapján jár nekik - miközben lökdösődnek, okoskodnak, hangoskodnak és úgy egyáltalán nem túl tiszteletre méltóan viselkednek.
És ők a mindennapjaink részei. És van egy érzésem, hogy azok is maradnak. Annak ellenére, hogy talán nem vagyok egyedül, akit zavar, ha valaki ennyire nem vesz tudomást a többi emberről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése