Hát nem tudom, ki hogy van vele, de nekem határozottan kezd elegem lenni néhány, az élettel járó, így időről-időre ismétlődő mindennapi, apró-cseprő dologból - pontosabban az ezzel együttjáró szemmeresztő, lenéző, bámuló, gúnyos mosollyal kísért pillantásokból. Máskor meg szórakoztat. De többnyire inkább csak frusztrál.
Leginkább olyanokra gondolok, amik nem nagy dolgok, amolyan kis semmiségek. És nem kéne, hogy megbotránkoztassanak senkit. Igazából senkinek semmi köze hozzá: nem fáj senkinek, nem bántok senkit, nem zavarok senkit... Az emberek mégis meresztgetik a szemüket vagy lesújtanak rám képzeletben. Mert nincs jobb dolguk. Én egyébként szívesen adok, lehet hozzám fordulni értelmes, hasznos teendőkért. Van bőven. De mik is ezek az apróságok?
Mondjuk az, amikor az este hét órás zárás előtt 5 perccel eszembe jut, hogy még kellene valami a sarki kisboltból, ezért otthoni ruhában lerohanok - és megteszek az utcán 20 métert, a boltban pedig 1,5 percet töltök. De ez elég, hogy közben minden szembejövő úgy nézzen rám, mint egy csövesre. De könyörgöm: ez csak egy mackónadrág, amit nem cseréltem le, mert bezárt volna az orrom előtt az ABC...
Vagy ha elmegyek könyvtárazni: mi a kénköves istennyiláért öltöznék ki és állítanám be a hajam? Felveszek egy farmert meg egy pulcsit. És ezért kell rám úgy nézni, mint egy igénytelen baromra? De legfőképp: ezért kell bámulni? Felfoghatatlan. Nem vállalhatatlan szerelésben érkeztem - csak nem randira készültem. Azért van átmenet a kettő között... És hogy én azért nem fogok hosszasan készülődni, hogy aztán hat órán keresztül támasszam a fejem, bámuljam a könyveket és dörzsöljem a szemem, az is biztos.
Mindegy. Mostanában, ha valaki bámul, vagy lenéző pillantásokat küldözget felém, annak addig nézek a szemébe én gúnyos mosollyal és felhúzott szemöldökkel, amíg elvörösödve le nem süti a szemét - vagy észbe nem kap, és el nem fordul.
Most komolyan. És mindezt azért, mert a könyvtárat nem kifutónak nézem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése