Ha beszéd közben elakadok és a megfelelő szót keresem, a beszélgetőpartner általában a segítségemre siet: elkezd szinonimákat sorolni. Én meg csak rázom a fejem: nem, nem ez az, amire gondoltam.
Nekem kattog az agyam, de a partner egy idő után csak legyint: jól van, mindegy, értem, mire gondolsz, haladjunk. Bevett szokás. De ilyenkor bennem marad egy kis szálka: ha megtaláltam volna azt a szót, mennyivel érzékletesebb lett volna; mennyire le tudtam volna festeni; milyen jól ki tudtam volna fejezni, amit akartam.
Ilyenkor mindig eszembe jut az ismert anekdota Kosztolányi és vitapartnere között: miért nem cserélhető fel egyik szó a másikkal?
"Egy barátom, aki velem szemben ül, vitázni kezd. Mondjak például helyes szót erre: blazírt. Hirtelenjében kibökkentem: unott. Rázza a fejét. Erre eszembe jut egy szó, melyet évekkel ezelőtt olvastam: magaunt. Ezzel sem éri be. Azt állítja, hogy a blazírt több és kevesebb, ebben van valami úri, szenvelgő, világfájdalmas, fanyar, egy kis illatszer is és egy orchidea is, a magaunt pedig egyszerűen csak magaunt." /Kosztolányi: Nyelvtisztítás/
Zseniális. És érdemes észben tartani minden beszélgetőpartnernek. Persze lehet, hogy ez már közhely, de attól még örökzöld. És zseniális.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése